Miért hálás a sorsnak Angéla?

"Gondold meg, itt vagyok egy csomó nagyon jó fejjel, kedves lánnyal és fiúval, egy ország fogja nézni, ahogy mi énekelünk, és olyan emberek segítenek nekünk hétről-hétre, akiknek a kisujjukban van a szakma, hogy Presser Gábor zsenialitásáról ne is beszéljek. Mi más lehetnék, mint hihetetlenül szerencsés és hálás? Egyszerűen csak megköszönöm a lehetőséget. Nem gondoltam volna, hogy ez az „ajtó” előttem még nyitva áll, és be is léphetek rajta."

"Amikor kicsi voltam, édesanyám disszidálásra adta a fejét és két gyerekkel, két bőrönddel nekiindult a világnak. Először Münchenben kötöttünk ki, és utána kerültünk Amerikába. Én egy művészeti iskolában tanultam Amerikában, ahová gospel-szakra vettek fel, nem musical szakra. Az első év borzasztóan nehéz volt, hiszen én voltam a fehér lány, aki fekete zenét akar énekelni - megtörtént velem, hogy kimentem a színpadra énekelni, és mindenki hátat fordított. Nagyon kemény volt! Egy énekes vagyok, egy előadó, aki esetleg egy melódiavonalat meg tud írni, de hogy annak szíve és lüktetése legyen, ahhoz zenészek kellenek. Én egy zenekart szeretnék, ezért jöttem ide!" Angéla messziről kezdte: kamaszkorát és ’20-as éveit Los Angelesben töltötte: énekelt és suliba járt. Aztán beleszeretett egy fekete srácba, az egyik helyi gengszterbanda vezérébe. Azt mondja, kemény éveket élt meg, nincsenek túl jó emlékei. Pláne olyan nincs, amiről kamera előtt is lehetne beszélni.

"Folyamatosan részt vettem verekedésekben. Fehér lány, fekete csávó mellett, hát persze. Megvertek, persze. Nem volt easy. Nem volt könnyű. A párom nagymamája járt templomba, és ő rántott magával." Mrs. Jones akkorát rántott Angélán, hogy a magyar lány otthagyta régi életét, és jelentkezett egy musical-iskolába. Elsőre felvették, igaz, ahogy itthon mondanánk: a gospel-szekcióba.